Az egri borvidék

Az egri borvidék a Bükk délnyugati lejtőjén, a Mátra és a Bükk hegység között található. A hegyvonulat lábánál, az Alföld és az Északi-középhegység találkozásánál, ahol a síkság hirtelen magasba szökken, több száz évvel ezelőtt olyan bortermő táj alakult ki, amely világhírt szerzett Magyarországnak.

A Bükk meredeken kiemelkedő tömege különböző, idős karbonátos kőzetekből áll, mely igen kedvez a szőlő termesztésének. Ahogyan a völgyekkel és szerkezeti lépcsőkkel erősen tagolt egykori hegylábfelszín fiatalabb képződményei is.

Az egri borvidék északi szőlőtermő területeinek legjelentősebb része az Eger-Felsőtárkány-Noszvaj által határolt háromszög. Itt a talaj igen változatos, alapvetően riolit-tufa málladékra épül. Riolit-tufán terülnek el a legkiválóbb bortermelő községek, és ebből a kőzetből vájták ki a borvidék sok-sok kilométer hosszúságú pincerendszerét is. A vulkáni képződmények jelenlétének köszönhetően magas alkoholtartalmú, testes bor terem a környéken.

Az egri borvidék olyan jellegzetes tája hazánknak, amelyen egyaránt jelentős a fehér- és a vörösbor előállítása. A bortermő táj világhírű bora a bikavér, amely különféle vörösborok keveréke, azaz házasítása. Természetesen minden gazda a saját házasítására esküszik, állandó a verseny a pincészetek között a bársonyos, tüzes bikavérek előállításában.

Az egri borvidék települései

Az egri borvidék két körzetre tagozódik, az egrire és a debrőire. A két körzet összesen 17 várost, illetve községet foglal magába. Az egri körzetbe tartozik Andornaktálya, Demjén, Eger, Egerszalók, Egerszólát, Felsőtárkány, Kerecsend, Maklár, Nagytálya, Noszvaj, Novaj, Ostoros és Szomolya. A debrői körzethez sorolják Aldebrőt, Feldebrőt, Tófalut és Verpelétet.

 

Szőlőkultúra az Eger-patak völgyében

Az Eger környéki szőlőtermesztés kezdeteiről megoszlik a régészek véleménye. Vannak, akik a római időkre, s vannak, akik a kelta civilizáció idejére teszik a szőlőtermesztés megjelenését a bortermő tájon. Egyes kutatók szerint már a honfoglalás előtt kiterjedt és fejlett szőlőtermesztés lehetett a vidéken a liege-i püspökségtől elszakadt frankok révén. Több szakember egybehangzó állítása szerint azonban inkább csak a honfoglalás után indulhatott meg a szőlőművelés az Eger-patak völgyében.

A régészeti leletek és az oklevelek tanúsága szerint Eger és környéke már a 10. századtól lakott volt, s a 11. század elejére a kor Magyarországának viszonyaihoz képest jelentős lélekszámú település lehetett.

Szent István királyunk 1004 körül Egerben alapította az első püspökségek egyikét, és a szőlőművelés elősegítésére az egri püspökségnek adományozta az egész megye bortizedét.

Az egyházi szertartásokhoz szükséges borigény is szinte kötelezővé tette a borkészítés fejlesztését, amelyhez a betelepülő szerzetesrendek is hozzájárultak a hazájukból magukkal hozott szőlőfajták telepítésével. A 11. században a beköltöző vallonok tovább gazdagították a borvidék szőlőtermesztését. Nem véletlen, hogy a környék leghíresebb szőlőhegye, az Eged-hegy is Szent Egyedről, a francia bencés szerzetesrend védőszentjéről kapta a nevét.

Eger várát és a várost 1687 telén sikerült visszafoglalni a törököktől, és ezután rohamos ütemben kezdődött meg a földművelő lakosság visszatelepülése. Ennek eredményeként alig több mint húsz év alatt rendbe tették az elhanyagolt szőlőültetvényeket, és elkezdődhetett a már vörös- és fehérborokat egyaránt előállító borvidék újabb virágzása. A 17-18. században Egerben a fő megélhetési forrás már a szőlő volt. Ekkor a lakosság mintegy kétharmad része a szőlőművelésből élt.

1. oldal | 2. oldal